A fronton az elmélet működését közvetlenül, a gyakorlatban tapasztalhatjuk meg – interjú Traski Viktorral

A kárpátaljai matematikus önként csatlakozott az ukrán hadsereghez alig egy héttel azután, hogy Oroszország megtámadta a hazáját, így tavaly nem tudott ott lenni az Akadémia közgyűlésén, hogy átvegye az Arany János-díjat. Több mint egy évvel később végre megtarthatták a díjátadót, és az esemény után beszélgettünk vele a katonaélet kihívásairól, a fronton felbukkanó matematikáról és arról, hogy milyen a tudományos élet a háború sújtotta Ukrajnában.

2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Alig egy héttel később, március 2-án egy kárpátaljai matematikus, Traski Viktor önként jelentkezett az ungvári hadkiegésztő parancsnokságon szolgálatra. Miközben újoncként első harctéri tapasztalatait szerezte a fronton, jó másfélezer kilométerre nyugatra az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága nagy többséggel neki ítélte oda az Arany János-díjat fiatal kutatóként elért jelentős teljesítményéért. Így eshetett meg, hogy az Akadémia 195. közgyűlésének résztvevői egy ismeretlen helyen, valamilyen hullámpalával fedett tákolmányban felvett videóüzenetet láthattak, melyben a fiatal kutató köszönetet mondott a díjért, és kicsit beszélt a matematikáról is, miközben a távolból folyamatosan robbanások tompa döreje hallatszott. Traski Viktor bevonulása után napra pontosan hét hónappal láthatta először újra feleségét és két kisfiát, és a videóüzenet elhangzása után jóval több mint egy évvel, 2023. július 25-én nyílt módja arra, hogy végre személyesen átvehesse a díjat az MTA Székházában. A rövid ceremónia után ültem le vele beszélgetni.

Miért éppen most tudtál eljutni hozzánk?

A legfontosabb oka annak, hogy tavaly nem sikerült eljutnom a díjátadóra, hogy a háború elején nem csak az egyszerű katona, vagy kisebb parancsnokok, de a magasan beosztott parancsnokok se nagyon látták át, hogy mi a helyzet. Mostanra ez sokat változott. Konkrétan tudjuk, hol állunk mi, hol állnak az oroszok, hogy mozgunk, hogy mozognak ők, és ebből már azért lehet következtetéseket levonni. Ezzel párhuzamosan a törvényeket is módosították: míg kezdetben senki, aki a hadsereg kötelékében – akár civilként – szolgált, nem mehetett szabadságra, később évi 10 napot engedélyeztek, mostanra pedig ezt felvitték 30 napra, és lehetővé vált az is, hogy külföldre utazzunk. Így tudtam most eljönni.

Amikor tavaly megnéztem a videóüzenetet, és kicsit utánakerestem a kutatási témádnak, rögtön az jutott eszembe, hogy ez éppen az a fajta matematika, aminek lehetnek közvetlen katonai alkalmazásai. Hogyhogy nem a kibervédelmi erőkhöz kerültél?

Először is, engem legfőképpen az érdekelt, hogy miként tudok hatékonyan hozzájárulni ehhez az önvédelmi háborúhoz – így indultam el a hadkiegészítő parancsnokságra. Tudni kell, hogy nálunk a hadkiegészítő parancsnokságon eleinte nem nagyon nézték, hogy ki vagy és mivel tudsz foglalkozni. Ha megvolt a létszám, örültek. Utána meg, útközben csiszolódott a dolog. Nem találkoztam olyannal, hogy ha te mondjuk jó sofőr vagy, akkor beállítanak lövésznek. Ha jó sofőr vagy, akkor hiába úgy írtak be, hogy lövész vagy, végül beállítottak sofőrnek, mert akkor te ehhez értesz. Szóval úgy indultam neki a dolognak, hogy amit rám bíznak, azt rám bíznak, nem nagyon válogattam.

És eleinte így is volt: lövészárkokat ástunk, homokzsákokat cipelgettünk, pakoltunk, és minél közelebb robbant fel egy lövedék, annál könnyebb volt az a homokzsák… és már lassan nem csak menni tudtam, hanem futni is vele! Őrségben álltunk és hasonlók. Utána azonban egy kicsit más irányba terelődtem el, de hogy konkrétan mivel foglalkozom, azt talán majd a háború után elmagyarázom… Annyit elmondhatok, hogy most, ha valaki bekerül a seregbe, már inkább nézik azt, hogy mivel tud foglalkozni, és inkább olyasmit bíznak rá.

Végül pedig, a kibervédelemnél sokkal közvetlenebb feladatot ad a modern technika, melyet nem csak a harcoktól távol, hanem a fronton is alkalmaznak. Azok között, akik odakerülnek, nincsenek sokan olyanok, akik ezt a technikát tudják kezelni. Nem mondom, hogy buták lennének, csak mondjuk egy pincér jellemzően nem tudja a különböző szoftvereket, alkalmazásokat annyira jól használni, mint valaki, aki ezekkel nap mint nap találkozik a munkája során. Úgyhogy ezért ott is szükség van ilyen emberekre, akik ezt a technikát képesek kezelni. Nem állítom, hogy profi vagyok a használatukban, hiszen nyilván időre van szükség a megértésükhöz. Csak egyértelmű, hogy ez nálam egy picikét kevesebb időt igényel ahhoz, hogy ezt el tudjam sajátítani. Úgy mondanám, hogy kisebb pénzért jobb árut kaptak, hiszen itt egy közlegény, aki ilyen szintű feladatokat képes elvégezni.

A katonai ranglétra legaljáról kezdted, amikor bevonultál, most hol tartasz?

Ugyanolyan közlegény vagyok. Ennek is van egy hosszabb története, mert ajánlották már több mint egy éve, hogy menjek valamilyen 30 napos képzésre, amivel elérhetem a legalacsonyabb tiszti rendfokozatot. Akkor egyből azt mondtam, hogy nem érdekel, legfőképpen azért, mert a háborút követően vissza szeretnék térni az egyetemre. Az egyetem befejezése után sok helyütt dolgoztam, a kijevi évek alatt áruházban éjszakai munkát vállaltam, és voltam banki alkalmazott is. De úgy éreztem, hogy az egyetem az, ahol én valóban hatékony tudok lenni, ott a helyem, oda szeretnék visszatérni. Ahhoz viszont, hogy feljebb lépjek a katonai ranglétrán, szerződéses katonának kell állnom, és ez a szerződés legalább 3-5 éves időszakra szól.

Szóval reményeid szerint három-öt évnél tovább nem húzódik el a háború…

Remélem valóban nem! Habár, mint mondtam a díjátadón, tavaly nem hittem, hogy egy év kell ahhoz, hogy ide tudjak jönni, és át tudjam venni a díjat. Mi reménykedünk, de a harctéren ez másképpen néz ki. Ott nehéz küzdelem van, és akkor nem tudsz eltervezni semmit.

A katonai szolgálat alatt volt valamennyi időd tudománnyal foglalkozni?

Volt Herszon után egy rövid pihenési időszak, ott próbáltam visszatérni a kutatáshoz. Volt rá idő, ott nem annyira volt zsúfolt napirend, de valahogy nem tudtam a gondolataimat összeszedni. A diákokkal diplomamunkákról, szakdolgozatokról konzultálni az még könnyebben megy, de magasabb szinten nehezebb összerakni ezt az egészet. Általában pedig a hadseregnél nem tudod, hogy mi lesz reggel. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz összeszedni a gondolatokat, én nem tudok ehhez alkalmazkodni. Még számítógépet is biztosítottak nekem, hogy tudjak ott ebben az időszakban dolgozni, de nem sikerült.

És az általad művelt matematikának hasznát vettétek esetleg a harctéren?

A kutatásaimnak van egy része, amelyiknek vannak katonai alkalmazásai, például amikor egy új tank prototípusának hatékonyságát elemzik, hogy milyen terepen milyen pontossággal, mekkora szórással képes lőni. Ez persze az esetünkben inkább elmélet, közvetlen hasznát a harctéren nem vesszük. A videóüzenetemben is említett compressed sampling – melyet eredetileg MRI-felvételek elemzése kapcsán fejlesztettek ki – nagyszerűen alkalmas arra, hogy kevés adatból is használható információt lehessen nyerni, például a képfeldolgozás során. A legfontosabb azonban az, hogy a fronton az elmélet működését közvetlenül, a gyakorlatban tapasztalhatjuk meg – visszautalnék a tankok lövéseinek szórására. Van köztünk jó néhány okos ember, és az elmúlt hónapokban nem egy olyan ötletünk, javaslatunk volt, melyet a hadsereg tudott hasznosítani. Tudományos áttörésekről persze szó sincs, de jó, hogy így egy kicsit hozzá tudunk tenni az egészhez.

Más kutatókról tudsz a seregben?

Sándor professzorról biztosan hallottál (Sándor Fegyir – a szerk.), vele egy egyetemről származunk, csak ő szociológiát oktat. Ha pedig nem csak Ungvárról, hanem egész Ukrajnáról beszélünk, vannak a seregben kollégáim a Kijevi Nemzeti Egyetemről, akikkel aspiránsként dolgoztam, továbbá többen a Donyecki Nemzeti Egyetemről, amit 2014-ben átköltöztettek Vinnicjába. Visszatérve a mi egységünkre, rajtam kívül egy matektanár volt, akit a tudomány emberének nevezhetünk.

A díjátadón egy 122 mm-es löveghüvelyből készített emléktárgyat adtál át az MTA főtitkárának az egységed nevében. Te magad lőttél ilyen lövegekkel?

Lőni egy tarackkal, az nem ugyanolyan, mint egy gépfegyverrel. A gépfegyvert kézbe veszed egyedül és lősz. Tarackkal lőni ugyanakkor egy egész folyamat, ami sok embertől függ. Van, aki felderíti a célt, aki tudja biztosítani a gépet, aki megadja koordinátákat, ahova lőni kell. A tarack és a cél koordinátái ismeretében ki kell számítani, hogy milyen szögben álljon a tarack csöve. Bele kell számítani a szelet, a hőmérsékletet, magának a lövegnek a hőmérsékletét, a környezet hőmérsékletét, a páratartalmat, szóval sok minden van itt. De a lényeg az, hogy mindezt különböző emberek csinálják. És ha valaki ebben az egész folyamatban egy picike hibát is vét, akkor az egész folyamatot elrontja. Úgyhogy az, hogy “én lőttem”, az ilyen. Én ebbe a láncba tartozom, amelyben összesen lehet akár 15-18 ember is.

Mit tudsz arról, hogy mindeközben hogy zajlik a tudományos élet Ukrajnában?

Tavaly októberben, amikor először hazautazhattam, nem volt sok időm, de márciusban egy tanszéki ülésbe is belecsöppentem nálunk, és akkor képbe kerültem azzal, hogy mi ott a helyzet. A cikkekkel nincsenek gondok, hiszen ezeket beküldik a kutatók, majd recenzálják és így tovább. A konferenciákkal azonban egy kicsit nagyobb gondok voltak, főleg a hatvan éven aluli férfiak számára, hiszen kiutazni elég problematikus volt. Most amennyire tudom, ezt is könnyítették némileg, de ez nem jelenti azt, hogy az ember egyszerűen fogja magát, és elutazik, hanem van egy folyamata, aminek a végeredményeképpen te ki tudsz utazni. Szóval vannak nehézségek egyértelműen, de az emberek kutatnak, próbálkoznak, hozzátesznek a tudományhoz. Egy korlátozottság van, legalábbis nálunk az egyetemen belül, hogy orosz kiadványokban nem publikálunk, orosz konferenciákon nem veszünk részt. Na, ez, hogy úgy mondjam logikus, vagy érthető dolog.

A háború előtt az ukrán-orosz tudományos együttműködés mennyire volt rendszeres?

Kijevben 2013 és 2015 között voltam aspiráns, és épp akkor kezdődött a konfliktus Oroszországgal Donyeckben és a Krímben. Előtte minden teljesen normális volt: a kutatók hivatkoztak egymásra, felkeresték egymást, szóval kommunikáltak. Utána elkezdtek kicsit távolodni egymástól, mert az itteni és az ottani tudósok máshogy tekintettek a konfliktusra. Most pedig jött ez az egyértelmű elhatárolódás, amiről az előbb beszéltem. Európa, Ázsia és Amerika felé mozdultunk el, ott veszünk részt konferenciákon, ott publikálunk.

Ha vége lesz a háborúnak, és visszamész majd az egyetemre kutatni, másként állsz majd a tudományhoz?

Annyi biztos, hogy az elmélet gyakorlati alkalmazásáról már most is többet tudok, és ez a tudás fontos szerepet játszik majd későbbi kutatásaimban. Van azonban néhány nagy kérdés, melyekkel érzem, hogy fontos lenne foglalkoznom, de még nem tudom, miként lehetne arra irányítani a tudományos munkámat. Az első a biztonság kérdése. Itt nem haditechnikára gondolok, hanem létbiztonságra. Arra, hogy a gyerekek biztonságban tudjanak felnövekedni, és normális legyen az életszínvonaluk. Sok ezer kilométert utaztam a katonai szolgálatom alatt, és látom, hogy ez nagyon nincs így. A másik fontos téma pedig, ahova a figyelmemet irányítani szeretném, a környezetvédelem. Nehéz elviselni, annak tudatát, hogy körülöttünk egyre csak gyűlik a szemét, és ezzel a problémával is lépten-nyomon találkoztam. De persze az első és legfontosabb, hogy legyen vége a háborúnak, mert addig nincs lehetőségünk a fejlődésre.

forrás: mta.hu